„Ha valaki verssel találkozik, a lelke már nincs elveszve.”

Kolti Helgával a színjátszás örömeiről és csalódásairól, a versek jellemformáló erejéről. 

Egy csávolyi parasztházból, majd a III. Béla Gimnáziumból indult KOLTI HELGA színművész gazdag pályafutása.
A színművészeti egyetemről kikerülve sorra megtalálták a csodás szerepek, sikerek és változatos feladatok. Pályája sosem haladt egyetlen nyomvonalon: a színpadi játék mellett ma is tanít, versünnepet szervez, cigányzenekart menedzsel, énekel. Bajára – ahol a szülei élnek – mindig szívesen jön vissza, legutóbb épp egykori iskolája, a Bajai III. Béla Gimnázium hívta meg zsűrizni a városi szavalóversenyre, közben pedig időt szakított arra is, hogy meséljen a Bajai Honpolgár olvasóinak.

– A családban senki sem képviselt semmilyen művészi pályát vagy irányvonalat, én gyakorlatilag kakukktojásként érkeztem meg Csávolyra, abba a parasztházba, ahol több generáció élt együtt. Itt töltöttem életem egyik legszebb időszakát: a gyerekkoromat. Szeretetben, rengeteg inspirációval, a természet közelében nőttem fel nőttem fel. A szüleim, nagyszüleim meséket mondtak és olvastak nekem, majd amikor már tudtam olvasni, Petőfi Sándor összes verseit adták a kezembe. Mindig is pártolták és ösztönözték a törekvéseimet, mindig hittek bennem. Úgy tűnik, ezek a magvak jó talajba hullottak. Szerepelni, mások elé kiállni, a középpontban lenni is mindig szerettem.

– Mit tanultál meg ebben a hagyományos környezetben?

– Azt, hogy az ember a nehéz helyzetek megoldásában elsősorban magára számítson, ne mástól várja a segítséget. Megtanultam, hogy bármi is történjék velünk, legyen az jó vagy rossz, el kell tudni fogadnunk, meg kell békélnünk vele. Ez manapság már igen ritka hozzáállás. A föld szeretetét is otthonról hozom, mai napig része az életemnek. Alapvetően fontos számomra, hogy legyen egy akármilyen picike kertem, hallhassam a madár dalát..

– Szüleid mivel foglalkoztak?

– Ők már feltörekvő polgári életet éltek. Sokat tanultak. Apukám rőfösként indult, közgazdász lett, ezt főiskolai szinten tanította is, végül tsz-elnökként reformálta meg akkori közegének gazdasági szemléletét és folyamatait. Édesanyám a bajai bizományi áruházban alkalmazottként kezdett, aztán a vezetője lett. A kereskedelem határozta meg az életét. Bőven örökölhettem tőlük üzleti érzéket és vezetői képességeket. A családom nőtagjaira amúgy is jellemző, hogy elég vehemensek voltak, több generációra visszamenőleg a házunk táján matriarchális viszonyok uralkodtak. Látszólag átadták ugyan a hatalmat a ház urának, de egyébként a nők határozták meg, mi hogyan legyen. Engem is ez jellemzett. Már egészen pici koromban is tisztában voltam  határtalan lehetőségeimmel. Éreztem egyfajta eleve elrendelést: tudtam, hogy dolgom van, hogy engem a Jóisten elhívott egy feladatra, bár azt még nem tudtam, mi lesz ez a feladat. Sokszor már untam a gyermeki létet azzal együtt is, hogy szerettem a gyerekkoromat. Mégis gyakran éreztem, egyfajta belső türelmetlenséget, hogy azzal foglalkozzam már végre, ami a dolgom.

– Mikor kezdtél el verseket mondani?

– Nagyon korán. A családom volt az első közönségem. Aztán persze jöttek az óvodai és iskolai ünnepségek, majd a szavalóversenyek. Édesanyámmal szinte minden hétvégét valamilyen versenyen töltöttünk. Rengeteg tapasztalatot és megerősítést szereztem ezeken a megmérettetéseken. Mindig is fontosnak tartottam, hogy kipróbálhassam magam, elég öntörvényű voltam ahhoz, hogy a saját tapasztalataim inspiráljanak a leginkább. Nem minden versenyen végeztem az élmezőnyben (bár természetesen sokszor történt ilyen), de engem sosem a nyerni akarás vezérelt, hanem az ott megszerezhető tapasztalat. Egy verset nem elmondani kell, hanem az adott lelkiállapotban közvetíteni. Erre visszagondolva az ember már pontosan tudja és látja, hol hibázott és hol oldotta meg jól a feladatot.

– Kezdettől színi pályára készültél?

– Egyáltalán nem volt célom, hogy színész legyek. Eszembe se jutott volna, hiszen a színi pálya egyáltalán nem volt a látószögemben. Amikor pályaválasztásra gondoltam, csak olyan polgári sztereotípiákban tudtam gondolkodtam, amilyeneket magam körül láthattam, pl. orvos, tanár vagy ügyvéd. Színházban is gimnazistaként jártam először, a Kőműves Kelemen című musicalt néztük meg; Hegedűs D. Géza anyósa, Hegedűs Józsefné (Csöpi néni) tanárnő vitt el minket. Aztán kamaszkoromban ért egy baleset: szilveszterkor egy saját magam által rosszul kinyitott pezsgősüveg dugója eltalálta a szememet, és komoly sérülést szenvedtem. Megtörténhetett volna, hogy az egész további életemet ennek az élménynek az árnyékában élem le, de nem így történt. Iszonyú fájdalmaim voltak, amelyeket nem tudtak csillapítani. Éjszakánként a kórházi ágyon néztem a plafont, próbáltam feldolgozni, megérteni, hogy ez miért lehet, mit üzen nekem, mi a dolgom ezzel a helyzettel. Belülről tudtam, az nem lehet, hogy ezért születtem! Akkor döntöttem el, hogy színész leszek. Rögtön másnap be is hozattam a kórházba a Shakespeare- és Csehov-köteteket, és elkezdtem tudatosan készülni a színművészeti egyetemre. Elsőre fel is vettek, annak ellenére, hogy nem jártam senkihez előkészítőre, nem volt semmi protekcióm, nem is ismertem senkit. Itthon, Baján készültem fel. Jártam jazzbalettezni, verseket tanultam, kórusban énekeltem. A III. Béla Gimnáziumban kitűnő tanáraim voltak. Diákszínjátszó körbe jártam, és játszottam is a Buborékok című darabban. Nagyon szerettem. A felvételim pedig elég kalandosra sikerült. Már egy nappal előtte fölmentünk édesanyámmal Budapestre, de amikor odaértünk, kiderült, hogy otthon maradtak a kottáim. Akkor anyukám engem otthagyott az ismerősöknél, ő maga visszafordult, hazajött, és reggelre hozta a kottákat.

– Akkor megvolt a kellő izgalom a felvételihez…

– Én jól tűröm a stresszt, pozitívan hat rám, összeszedett leszek tőle. A felvételin is ez történt. Nem volt semmi prekoncepcióm, úgy voltam vele: itt vagyok, ez a dolgom, minden rendben lesz. A családom, édesanyámat leszámítva, nem állt mellém. Féltettek, hogy elkallódom, mi lesz velem a nagyvárosban. Nem nagyon hittek ebben az egészben, szerették volna, ha máshová is jelentkezem felsőoktatásba, de nem tettem. Az egyetemen erős osztályba kerültem, az évfolyamtársaim mindegyike már valamilyen szakmai háttérrel érkezett: színházból, stúdióból, az akkori Nemzeti Színház tanodájából stb. Mindenkinek volt már valamilyen elképzelése, tudása a pályáról, nekem viszont fogalmam sem volt, milyen a rendszer, mibe kell beilleszkednem. Mivel ez annyira eltért az addig megszokott életemtől, állandóan falakba ütköztem. Nem ment könnyen az integrálódás, ez rengeteg feszültséghez, kudarcélményhez vezetett. Az első kb. két és fél évet kínszenvedésként éltem meg: mintha hosszú és nehéz vajúdás árán egy új lényt kellett volna megszülnöm magamból. Végül sikerült, de ebben nagy szerepet játszott későbbi mesterem, Ruszt József, akivel a harmadik évben találkoztam. Ő valami olyan újszerű kíváncsisággal tekintett rám, olyan bizalommal ajándékozott meg, amitől egyszer csak lehullottak rólam a rossz elvárások, kényszerek, feszültségek, és ki tudtam bontakozni. Hatalmas színész-pedagógus volt (az utókor persze inkább a halála után értékelte igazán), aki olyan eszközöket adott a kezembe, amelyekért mai napig hálás vagyok. Nagyon szép ívű pályán indított el.

– Huszti Péter és Kerényi Imre osztályába jártál. Tőlük mit tanultál?

– Nagyon-nagyon sokat. Két teljesen különböző személyiségről beszélünk. Huszti tanár úr mindig is az érzelmei által meghatározott ember volt, aki az alkotó pozíciójából közelítette meg a dolgokat. Ezzel szemben Kerényi szikár, szigorú ember, nagyon komoly elvárásokkal. Sokáig haragudtam is rá. Azt mondta ugyanis, hogy ha nem bizonyítok, akkor vége, felejtsem el ezt a pályát. Ezt pedig utáltam. Úgy éreztem, fenyegetéssel nem megy semmire, inkább segítsen, fogja meg a kezemet, mutassa meg, mit hogyan kell tennem. Persze akkor még nem tudtam, hogy a színészet furcsa folyamat, ott nem lehet egyenletekkel és képletekkel dolgozni, a tudáshoz sem jut el mindenki egyformán: át kell izzani a stációkon, kinek-kinek a saját tapasztalatán keresztül. Az eszközöket végül Ruszt Jóska adta a kezembe, ezek meghozták az önbizalmamat is, és a további évek a nagy megvilágosodások és felismerések jegyében teltek. Hozzám a nyitott, bizalommal teljes kíváncsiság volt a kulcs. Ezt kaptam Ruszt Józseftől, és ezt viszem tovább én is. Szerintem Ez a legtöbb, amit adhatunk egy másik embernek, nem elvárunk tőle, hanem igazi érdeklődéssel kérdezzük meg tőle: ki vagy te? Ma már persze Kerényi tanár úrral is nagyon jó a kapcsolatunk, mert amikor az összefüggésrendszer megszületett bennem, akkor ő is a helyére került. Rá kellett jönnöm: bár gyerekkoromban mindig kivívtam magamnak a központi pozíciót, kellett egy kis visszalépés, hogy lássam, az életben nem mindig van így. Ezt is el kellett fogadni.

– Mikor változtattál nevet?

– Az egyetemre még Krascsenics Helgaként jelentkeztem, de második év végén, amikor túl voltunk a negyedik rostavizsgán, Kerényi tanár úr azt mondta: „Na, Helga, magát most már semmi nem menti meg attól, hogy színész legyen, úgyhogy legyen kedves, válasszon egy normális nevet!” Sokáig gondolkodtam, mi legyen. Abban biztos voltam, hogy nem akarok a K betűről lemondani. Egyik reggel beugrott, hogy Kolti. Fogalmam sem volt arról, hogy ilyen név nincs, Magyarországon ugyanis én vagyok az egyetlen Kolti. Nagyon tetszett ez a név, mivel benne van Koltó is, ami nekem egyébként is nagyon fontos Petőfi miatt. Bejelentettem Kerényi tanár úrnak a névválasztásomat, neki is tetszett, áldását adta rá.

– Egyetem után merre indult a pályád?

– Kezdetektől fogva eljátszhattam a magyar- és világirodalom legnagyobb hősnőit. Nincs bennem hiányérzet, bőkezűen bánt velem a sors. Mindig nagyon jó közegbe kerültem. Jó volt akkoriban színésznek lenni, csapatban dolgozni. Ruszt József vezetésével Szegeden a forradalmi időkben létrehoztuk a Független Színpadot. Ez tekinthető a mai magyarországi alternatív színház gyökerének. Nagyon jó volt forradalmárnak lenni, a semmiből megszülni ezeket az előadásokat. Sok pénzből is lehet rossz színházat csinálni, meg nulla forintból nagyon jót, mert nem kell hozzá más, csak az ember tehetsége, hite és ragyogása.

– Milyen volt akkor színésznőnek lenni?

– Teljesen más, mint most. Nagyon átalakult a szakma. Mi az a generáció vagyunk, akik még megérhették, mit jelent a társulati lét, a színházi műhely; mit jelent az, amikor egy színészben egy színház vezetése hosszú távon gondolkodik, amikor pontról pontra felépítik szerepein keresztül a karrierjét: hogy eljusson Júliától Médeiáig. Egy társulat biztonságot, kiszámíthatóságot is jelentett. Szakmai közeg volt. A színikritikáknak fontos szerepük volt, még beszédtémát szolgáltatott egy-egy előadás a köznapi ember számára is. Ma, eltekintve néhány üdítő kivételtől, azt látom, hogy a szakma elmozdult a szórakoztatóipar felé. Nyilván, a fogadó közeg, a közönség is inspirálja ezt. Sokaktól hallom: az embernek épp elég baja van az életben, legalább ha színházba megy, hadd szórakozzék. Ez szerintem téves aspektus. A színház spirituális közeg, amely energiával tölti fel az embert, és ezt úgy is meg tudja tenni, ha egy adott problémáról beszél. A problémákról ugyanis beszélni kell ahhoz, hogy eljussunk a megoldásig. nem szabad a szőnyeg alá söpörni, és úgy tenni, mintha jól éreznénk magunkat, mert attól a megoldatlanságok még ott maradnak a szőnyeg alatt. Sokkal nagyobb számban igényelném az életre elevenen reagáló színházi törekvéseket, amelyeknek azonban ugyan jelenleg semmi nem kedvez: sem a közönség érdeklődése, sem a színházak megítélése, sem a művészek érvényesülési lehetőségei, viszont a színház eredeti feladatával állnak egységben. A fiatal kollégák többsége mókuskerékben él, rohannak egyik helyről a másikra. Alig vannak igazi nagy beszélgetések bemutatók előtt vagy után, egy jó próba után. Hiányolom a mestereket, akik köré odagyűlhetnének a tanítványok. A megélhetés és érvényesülés hajszolása közben nem marad idő elmélyülni. Rengeteg alternatív társulat működik, de ezek többsége fillérekből gazdálkodik, nem tudja megfizetni az embereit, csak megszállottan foglalkoznak a színházzal, és megpróbálnak túlélni. A művészek pedig szétszakadnak, elkopnak ebben a folyamatban. Régen, ha valaki eljátszott egy nagy szerepet, akkor egy ideig hagyták, hogy kisebb szerepekben pihenjen, töltődjön, s így készüljön a következő főszerepére. Ma pedig: ha valaki befutott, akkor éjjel-nappal játszik, mindent rábíznak, amíg ki nem fullad. Nem tud megújulni, új eszközöket találni, mert ledarálják. Elkeserítő az is, hogy ha valaki feltűnik egy tehetségkutatóban, akkor már a következő hónapban főszerepet kap egy színházban, miközben a komoly szaktudással és felkészültséggel rendelkező kollégák parkolópályán vesztegelnek. Ez nagyon disszonáns képet mutat arról, hogyan bánunk az értékeinkkel.

–  Létezhet erre megoldás?

– Kell lennie, de jelenleg nem a megoldás igényét látom. Olyan összefüggésrendszer működik, amely nem érdekelt a jó megoldások kivitelezésében. Az „ezer fejű cézár” a közönség ízlése a piaci kínálathoz igazodik, nincs igénye komolyabb alkotásokra, alakításokra, szakmai megnyilvánulásokra. Az értékes szakemberek ritkán kapják meg a megfelelő gondoskodást, biztonságot. Olyan dolgokra gondolok, mint például, hogy ha egy színésznő elmegy szülni, akkor két év múlva legyen meg a helye és a lehetősége visszatérni, hogy az ügyeletes sztárok mellett a kevésbé ismert, de nagy tehetségű, elkötelezett művészek is munkát kaphassanak. Amíg a szakma szereplői sem szolidárisak egymással, amíg hagyjuk devalválódni a saját értékrendszerünket az egyéni érdekek miatt, addig nem látom az áttörés lehetőségét.

– Öt évig igazgattad a Veszprémi Petőfi Színházat. Vezetőként mennyire tudtad megvalósítani az elképzeléseidet?

–Kevéssé. Rendkívül fiatalon lettem igazgató, iszonyú nagy hittel, a jobbítás szándékával vetettem bele magam egy csapattal ebbe a szituációba. Nagyon szép szakmai sikerek jöttek: kijutottunk az avignoni fesztiválra, a színház akkor először jutott el a POSZT-ra, komoly szakmai figyelem irányult ránk, nemzetközi szintű rendezők jöttek hozzánk, színészileg is erősödtünk. Egy idő után azonban észre kellett vennem, hogy a csapat nem tudott kitartani egymás mellett. A saját érdekek elkezdték felülírni itt is a dolgokat, ahol pedig rés keletkezik, ott megállíthatatlan a bomlás. A legnagyobb gond azonban abból adódott, hogy a politika keményen beavatkozott. A kormányváltás utáni időszakban minden és mindenki, aki az előzőekben került pozícióba, függetlenül teljesítményétől, egyből nem kívánttá vált. Azt gondolom, mindig rendkívül kártékony, ha a politika szakmai területekre is beférkőzik, rajta tartva a kezét a döntéseken, megakasztva a fejlődés természetes útját. Nagyon szép és méltó kísérlet volt a vezetés, és szerettem volna jobb eredménnyel zárni. Ez hiányérzetet jelentett sokáig, bár már túl vagyok rajta! De az még ma is fáj, hogy Sokakban kellett csalódnom. Én alapvetően csapatjátékos vagyok, aminek épp az a lényege, hogy az ember annyira hisz a másikban, hogy az életét is rá meri bízni. Ha ezt a hozzáállást nem kapja vissza, sőt elárultatik, azt nem könnyű megérteni és elfogadni. Persze, aki vezető pozícióba kerül, annak a politikával, a hatalommal napi kapcsolatba kell kerülnie. Ez a hatalom tulajdonsága. Egy társdalom fejlettségét az mutatja, hogy mennyire tud szabadon is organikus egységben működni. Bár már közel három évtizede a rendszerváltozásnak, még mindig eleven beidegződéseket találunk a működés számos területén. Igaz, történelmileg még kevés idő telt el ahhoz, hogy a régi beidegződésektől minden szinten megszabaduljunk.

–  Kik voltak a kedvenc partnereid, rendezőid?

– Ki sem emelnék senkit a sorból, mert nagyon-nagyon szerettem mindenkit. Sokakkal sikerült egy színpadon állnom. Egy-egy új társulat, csapat, helyzet mindig egyfajta vérátömlesztést jelentett, mert az ember akkor döbben rá, hogy esetleg már régóta sztereotípiákat használ, és ami az egyik partnernél beválik, az a másiknál egyáltalán nem, tehát ideje megújulni. Bagó Bercitől Bubik Pistáig, Borbiczki Ferenctől Szervét Tiborig, Gálffi Laciig sokakat említhetnék, a teljesség igénye nélkül. A rendezők közül mindenképpen Ruszt Jóska emelkedik ki, de Valló Péterrel is jó volt együtt dolgozni. Koltai Robival pedig játszottam és rendezett is.

– A filmezés mintha kevésbé talált volna meg.

– Ez főleg miattam alakult így. Nem éreztem magaménak a filmezést. Nehezen jöttem rá a technikára, hogyan lehet jónak lenni filmen, hiszen teljesen más eszköztára van, mint a színpadnak. Másrészt éppen abban az időszakban, amikor megtalálhatott volna a film, én még erősen küszködtem azzal a problémával, hogy észrevehető-e a szemem sérülése vagy sem, és ez egyfajta állandó feszültséget generált bennem. Ez volt az oka, hogy nem indult be a filmes karrierem annyira, mint lehetett volna, de nincs hiányérzetem: a színpadtól mindent megkaptam.

– A Versünnep milyen törekvésből született?

– Nagyon lényeges része az életemnek. Még Veszprémben indult 2005-ben. Akkoriban azt láttam, hogy a színészek egyre kevesebb lehetőséget kapnak versmondásra. Azelőtt még egy-egy ünnepségre művészeket hívtak szavalni, de ezek az alkalmak egyre ritkultak. A felnövekvő generáció már nem is képviselte olyan erőteljesen a versmondást, nem ismerte annak eszközrendszerét. Ezt akartam visszahozni a Versünneppel. A kezdeti siker után jött egy hanyatló időszak, amikor nem kaptunk támogatást, de három évvel ezelőtt az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Nemzeti Kulturális Alap és a Nemzetstratégiai Kutatóintézet nagyvonalú segítségének köszönhetően újra tudtuk indítani ezt a nemzetközi eseménysort, gyönyörű élményekkel. Nagy büszkeségem, hogy tevékenységünket ki tudtuk terjeszteni a civil szférára is. A legfontosabb az utánpótlás nevelése és a tehetséggondozás, ez pedig még egy okkal több arra, hogy a fiatalok verseskötetet vegyenek a kezükbe. Ha pedig valaki találkozik a verssel, akkor az a lélek már nincs elveszve.

– A bajai versmondó versenyen láttál ilyen nagy találkozásokat?

– Nagyon boldoggá tett, hogy városi szintű versenyt szervezett az alma materem. Örülök, hogy Nagy Erika magyartanár, akivel annak idején együtt jártunk szavalóversenyekre, évek óta szervez Versünnep versenyt. Második alkalommal vagyok itt zsűrizni, és ilyenkor rendkívüli irodalomórát is tartok. A vers, az idodalom, az önkifejezés egészséges módja az egyik leghatékonyabb prevenció. Az látszik, hogy nincsenek verssel foglalkozó tömegek, a tehetség azonban mindig megmutatja magát. Persze, vannak problémák, amelyekről beszélni kell, de ez részben a fiataloknak a versekhez való hozzáállása. Kevesen választják ki saját maguk a verset. Vagy megmondják nekik, mit válasszanak, vagy kilogikázzák, melyik lenne hatásos. Ez nem jó. Amíg egy fiatalnak nincs meg az az első elementáris találkozása azzal az energiával, tartalommal, amely a keletkezése óta benne rezeg egy versben, addig neki nem lesz hozzá köze. A verssel való találkozástól az elmondásig hosszú és bonyolult az út, amelynek során azonosulni kell a tartalommal. A végeredmény pedig az kell legyen, mintha ki-ki, saját magáról beszélne a vers szavain keresztül. Ezt a fajta egyesülést nem tudja valaki véghezvinni olyan szöveggel, amelyhez nincs köze. Minden egyes szót, szünetet személyessé kell tenni, ott kell cikázniuk mögötte a gondolatoknak, élményeknek, érzéseknek. Ugyanakkor nem kevésbé fontos a formai rész sem: a verset verbálisan adjuk elő, ehhez pedig kell légzéstechnika, beszédtechnika, artikuláció, és nem utolsósorban kiállás, vagyis nonverbális eszközrendszer. Nagy problémának látom, hogy mindenhonnan háttérbe szorult a verbalitás, ezért a mai fiatalok többsége korlátozottan él a kommunikációnak ezen formájával. nem tud kiállni. Egy felkészítő tanár akkor tud sokat segíteni a diákjának, ha megtanítja arra a verbális és nonverbális összefüggésrendszerre, amely előkészíti a személyes megnyilvánulást.

– Hogyan került az életedbe a cigányzene?

– Az emberek többsége arról szeret beszélni, mi választja el őt egy másik embertől, helyzettől, kultúrától, viselkedéstől. Viszonylag keveset találkozom olyan emberrel, aki arról beszél, hogy mi köti őt össze másik emberrel, gondolattal, kultúrával. Amikor Veszprémben meggyilkolták Marian Cozma kézilabdázót, az egész város felbolydult, vádolta a cigányokat. Az akkori bíróság elnöke, dr. Horváth György összehívott egy konferenciát, hogy beszéljünk arról, ennek a két kultúrának a közös történelméről, hogyan épült és változott az idők során. Ezen a konferencián találkoztam Kalló Zoltán Henrik prímással, akivel azonnal beszélgetni kezdtünk. Megfogalmaztuk: volt a mi kultúránknak egy olyan békeidőszaka, amikor ez a két népcsoport nem tudott egymás nélkül létezni. Örömben, bánatban, minden jelentős eseményben együtt voltak, mindenki a maga helyén, és ez a két kultúra nagyon szép alkotásokat inspirált egymásból, egymásnak. Erre kellene emlékezni, erről kell beszélni, hogy ez a két kultúra nagyon jól megtalálta a maga kapcsolódási pontjait. Ebből a gondolatból már csak egy ugrás volta a nótázás ötlete is: keressük meg azokat a dalokat, amelyeket ismerünk, hiszen nem is kell ehhez más, csak egy cigányzenekar és egy előadó. Abban egyetértettünk, hogy úgy akarjuk ezeket előadni, ahogyan Jávor Pál tudott mulatni, olyan igazán őszintén és hitelesen. Így született a Jávor Pál Nemzeti Cigányzenekar. Mivel mindig is szerettem énekelni, szívesen lépek fel velük.

– Emellett mi tölti ki az életed?

– A pedagógia. A Csányi János által létrehozott és vezetett Színház- és Filmművészeti Intézet igazgatóhelyettese vagyok. Ez egy színházi és filmes szakmákat oktató intézmény, jelenleg középszintű, de gimnáziumra épülő iskolarendszer, illetve felnőttképzés. Jövőre a Pécsi Tudományegyetemmel és a Corvinus Egyetemmel együttműködve már egyetemi szintű, másoddiplomás képzéseket indítunk. Beszédtechnikát és színészmesterséget tanítok, a jövőben azonban egyre nagyobb szerepet szánok majd a személyiségfejlesztésnek, készségfejlesztésnek és a tudás átadásának. Emellett játszom, rendezek és menedzselem az ügyeket.

 – Mi tölt fel?

– Alapvetően spirituális útként élem meg az életemet, a feladataimat. Folyamatosan keresem azokat a hatásokat, energiákat, amelyek tovább tudnak vinni. Hiszem azt, hogy a legnagyobb energia mindenek fölött a szeretet, a szakszerű, gyakorló, szívós következetesség, amelynek mindannyiunk életét meg kellene határoznia. Az a fajta teljesség ez, amelybe nekem pont belefér a kiskert, a madárdal, az előadás, az irodalom: az univerzum.

Sándor Boglárka

Az interjú a Bajai Honpolgár áprilisi lapszámában jelent meg.